11
0

Európa nem tud mit kezdeni a menekültáradattal, viszont mi igen, megérte hát minden kínkeserves erőfeszítés. Jól hangzik. Sőt, ezzel párhuzamosan még a magyar reformok is működnek: a mosolygós, vagy éppen komoly tekintetű emberek ezt üzenik. Elég könnyű befogadni. A magyar baloldal azért nem szereti a magyarokat, mert magyarok. Pofon egyszerű, igaz? A kerítés kész lesz nemsokára, az lesz a tökéletes megoldás. Ez is egyszerű. De mi lesz itt pár év múlva? Inkább bele sem gondolunk, mert az fárasztó. Játsszunk el a gondolattal mégis.

Orbán bejelenti, hogy augusztus 31-ig készen kell lennie a szerb–magyar határon lévő kerítésnek. Hiszen valamit fel kell mutatni, immáron fél év cselekvés nélküli kormányzás után. Pikírt megjegyzések persze majdnem minden napra jutnak, de azoknak vajmi kevés hatása volt és van a jelenleg végletekig felizgatott magyar társadalomra. Kell valami, ami végre mint egy mementó állhat a Fidesz-kormányzás oltára előtt, ami kielégítheti és megnyugtathatja lelkes fanatikusait. És ez volna a kerítés, ami majd a tökéletes megoldás lesz erre a világszintű problémára, sőt, ez majd minden magyar munkáját megvédi, tiszteletben tartatja a törvényeinket, de még tisztelteti a kultúránkat is. Ez lesz a jókora gyűlölettel vegyített, trükkökkel megspékelt politikai kommunikációnak a – nemzeti konzultációstul meg plakátkampányostul – materializálódott terméke.

Hogy egy miniszterelnök egy személyben kijelentheti ezt, mármint hogy mikorra kell készen lennie valaminek, az a hazai politikai klímában már nem meglepő: aki itt él, az tudja, hogy szavazáskor tűzifáért, de akár egy tál meleg ételért a mélyszegénységben élők gondolkodás nélkül eladják a szavazatukat, jóllehet nem is gondolnak bele ebbe, mert valójában gondolkodni sem tudnak. És ez nem az ő hibájuk. Felnő egy olyan generáció a többségi társadalomban is ugyanúgy, amely képtelen az önálló gondolkodásra (jó esetben „csak” funkcionális analfabéta) és fogalma sincs arról, hogy mennyibe kerül egy kiló kenyér a boltban. Az pedig végképp fel sem tűnik neki, hogy a közért vasárnap nincsen nyitva, mert semmi más sem tűnik föl neki.

Az sem világos, hogy vajon hány olyan választás kell még, ahol a kvázi színlelt, legalábbis összemaszatolt pályán zajló verseny alatt ne az elvakult rajongók gyűlölködése legyen az egyetlen tetten érhető mozzanat, hanem sokkal inkább a valódi voksolás teremtette társadalmi átszellemültség. Annak az érzete, hogy van miért szavaznom, hogy érdemes. Talán sorsszerű a dolog, mivel mi választottuk ezt, talán így kell lennie, nem tudjuk. Az biztos csak, hogy rendkívül kártékony és veszélyes játék, ha hosszú éveken keresztül űzzük.

Persze az is kérdés, hogy egyáltalán lesznek-e még ebben az országban tettre kész elégedetlenek, mire ez az egyelőre csak utópiának tűnő elképzelés megvalósul.

Mert ha a mostani trend folytatódik, akkor pár éven belül nem marad itt más, csak a tömérdek munkanélküli, a még meg nem szűnt, alapvető létminimum alá licitáló, ilyen-olyan segélyen tengődő nincstelen réteg, az őket megfélemlítő, különféle politikai erőkkel kéz a kézben járó félkatonai szervezetek, akik ugyebár csak jót akarnak, és egy viszonylag szűk, gondolkodó, elégedetlen réteg.

És persze amikor a süllyedő hajón már jóformán mindannyian a vízbe vesztünk, biztosan ott lesz a vízből éppen hogy kilátszó, a koszos kis talpalatnyi helyért egymást taposó politikushad, amely még akkor is és ott is „csak minket” akar majd képviselni: az embereket.

A demokrácia adta szabadságjogok – melyek egyre inkább leépülőben vannak – kapcsán szokták mondani, hogy nincs ebben a helyzetben semmi meglepő, hiszen a magyar egy ideje, pontosabban a 2010-es választások idején, saját akaratából lemondott egy kis szabadságról egy kis jólétért cserébe. Az igazság azonban az, hogy ez a hipotézis nem áll meg, sőt: ahogyan nincsen „kis szabadság”, úgy nincsen „kis jólét” sem.

Hogy inkább mi látszik ennyi idő elteltével? Mintha beszálltunk volna Orbán Viktor elegánsnak tűnő kocsijába, ahol az általunk kijelölt és egyeztetett úticél helyett egy jó ideje már eltérő irányba mennénk, és immáron nincs beleszólásunk… visz a hóbortos sofőr, ahová visz, ahová csak kedve tartja. Hol lefordulunk egy rövid kis kitérő erejéig Nyugatra, hol hajtűkanyarokat veszünk be, de az autó egyértelműen Kelet felé tart.

Közben pedig elfelejtjük: mi hívtuk ezt a taxit, fizettünk és fizetünk is érte. A kiutat pedig már nem találjuk, de még csak rászólni sem igazán merünk vagy akarunk a sofőrre, hogy: „de uram, maga meg mit csinál, nem erről volt szó!” És mire ez eszünkbe jut (ha egyáltalán), addigra már régen késő lesz.

SHARE