1
0

Ami most ebben az országban történik, az nem valami torokszorító dráma, aminek a végén ki-ki katartikus nevetésbe tör majd ki. Nem szakad meg a színpad teremtette alternatív világ, amint legördülnek a függönyök. Ha hazamegyünk, a valóság sokkal rosszabb. Egyszer mindennek vége lesz; a különféle kampányoknak, a Fidesznek, de a butaság és a gyűlölet megmarad, egyszer s mindenkorra.

Jól tudjuk, a Fidesz ezzel a mostani „három ha-val” kezdődő plakátkampányával sikeresen visszanyerte hirtelen tovatűnt támogatóinak nagy többségét. És még csak nem is volt nehéz dolga: hogy a magyarokban régóta lappang a zsigeri gyűlölet, annak éppen hogy ezek a plakátok a tűéles röntgenképei, kivetülései. Ellenszer? Egyelőre nem igazán létezik, senki nem találta még ki Európában, végképp a hazai ellenzéki pártok, akiknek általános töketlenkedése szavatolja Orbánék hatalomban maradását, így leterítve a vörös szőnyeget a Fidesz demokráciát romboló lépései előtt.

Szóval természetesen nem tudjuk mi sem, hogy mit kéne kezdeni a menekültekkel, de nem is akarjuk: a magyaros cselvetés éppen abban áll, hogy azt mutatjuk, mi mindenkinél jobban tudjuk a dolog nyitját, nem beszélünk mellé, holott a trükk mögött semmi nincsen, csak kommunikációs maszatolás. Még csak totális idegengyűlölet sincs mögötte. Egyik interjúalanyom, egy afgán menekült egyszer azt mondta, ő biztos abban, hogy általában véve a politikusok nagy részének semmi baja a bevándorlókkal és a menekültekkel, nekik csak az ellenük gerjesztett negatív hangulat által nyerhető pluszszavazatok számítanak, semmi más.

Tehát ellenségkép. Ez a legfontosabb, hogy mindig találjunk egyet. A gyarmatosító EU toposzát már ezerszer felemlegettük, több-kevesebb sikerrel, a jól móresre tanított, aztán hazaküldött IMF-et sem tudjuk már tovább ütni, hiszen úgy elintéztük, hogy csak na, de a multinacionális cégeket is totálisan ártalmatlanítottuk, amikor rezsit csökkentettünk. Tiszta sor: a Habony-művek legújabb, futószalagon gyártott politikai terméke ez a plakátkampány.

De hogy lesz ebből 175 kilométer hosszú, 4 méter magas fal a határon? Először létrejön a már-már tapintható undor, egy láthatatlan fal a magyarok és az „idegenek” között, amit viszont már észrevenni sem nehéz: a metrón rendszeresen látni olyan nyugdíjasokat, akik a Deák téren felszálló afgán vagy szír család láttán különféle, megrökönyödést tükröző gesztusok kíséretében elkapják a fejüket, nagyot sóhajtanak, miközben valamit érthetetlenül motyognak. Na, ezt teszi a kampány, és így jön aztán a fizikai fal is.

Hacsak nem teszünk valamit, hogy megpróbáljuk visszafordítani a folyamatot, akkor ne csodálkozzunk, ha maradandó károsodás éri gyermekeinket, aminek a vége az lesz, hogy csak egyféleképpen fognak tudni látni, olvasni ezentúl.

Ha úgy tekintünk Magyarországra, mint egy könyvtárra, akkor ideje volna észbe kapni: ami most a szemünk láttára zajlik, az olyan alapvető erkölcsi értékek és fogalmak porig égése, mint a tolerancia, elfogadás, integráció, amiket 25 év alatt nagy nehezen sikerült összehozni.

Amikor Ady Endre az 1913-as Nyugatban A perc emberkék című versében arról írt, hogy „építésre készen a kövünk,/nagyot végezni mégis mi jövünk,/nagyot és szépet, emberit s magyart”, akkor feltehetőleg nem a most elkezdődött kerítésépítésre gondolt. Mert ez se nem szép, se nem emberi, és végképp nem kéne, hogy magyar legyen.

Félő, hogy nemsokára csak a hamut lapátolhatjuk újra, aztán várhatunk megint 20 évet, hogy egyáltalán legyen valamink.

SHARE