0
0

A Valami Követ simán az év horrorfilmje akkor is, ha a nagyközönség sosem fogja horrorként kezelni, mert annak túl langyi. Valóban! Nem lesznek itt lefűrészelt lábak, seggből-szájba összevarrt emberek, gagyi lidércek és démonok, de a horror nem is erről szól, ahogy a Valami Követ sem.

Mint úgy minden műfajnál, az előítéletek jócskán befolyásolják a filmre utólag leadott értékelésünket. Talán a horrorra ez hatványozottan igaz. Egy átlagos filmfogyasztó sok esetben úgy ül be egy ilyen mozira, hogy pontosan tájékozódott róla, hogy ez egy horrorfilm. Megnézi a trailert, majd az agyonjáratott műfaji kliséktől kiégve azt a borzongást (vagy a dupláját) várja, amit kedvenc horrorjától. Ez tök normális, amikor a mai horrorfilmek úgy próbálnak meg egymásra licitálni, hogy az ötvenedik filmben is kisgyerekes családokat látunk veszélyes házakba költözni, vagy a gonoszt kisgyerekekbe költözni. Mindig vannak kivételek, meg persze olyan filmek, amik horrorok ugyan, azokhoz épp annyi közük van, amennyi kell: a félelemmel való játék. Pontosan erre játszik rá a Valami követ is.

Először egy tipikus high school filmet vártam, kellően sok parázással, ám öt perc után érződött, hogy ez egy suburban múvi lesz, Lynchesen bevilágított képekkel és csomó deja vuvel, ha az ember már túlesett a Mysterious Skin c. filmen. Ennek ugyanis annyira hasonló az atmoszférája, a sodrása, a hangjai és a központi szereplőkre rátelepedő nihil, hogy majdnem azt hittem Gregg Araki keze van ebben is. De nyilván az túl egyszerű lenne, így ez a tök ismeretlen David Robert Mitchell munkája.

Eddig egy rövid-, és két egészestés filmet (The Myth of the American Sleepover, It Follows) rendezett. Érdekesség, hogy utóbbi kettő Detroitban játszódik, az egyik legérdekesebb amerikai városban, az autógyártás egykori fellegvárában, ami mára félig lakatlan, lepusztult pompájában tetszeleg.

forrás: illusion.scene360.com

Ebben a Detroitban éli unott életét Jay (Maika Monroe) és testvére Kelly (Lili Sepe) folyton náluk lógó barátaikkal, Paullal (Keir Gilchrist) és Yarával (Olivia Luccardi). Ők így négyen látszólag semmi komolyat nem csinálnak, ahogy ezt a detroiti kertvárosi tinikről amúgy is elképzelnénk. Ócska tévén nézik az első hangosfilmeket, de kompúder alakú e-book-on olvassák a könyveket. Detroit hőskorát idéző verdákkal jár mindenki, de omladozó házakban laknak. Ilyen és ehhez hasonló anomáliák sora tarkítja a filmet, hogy még véletlenül se tudjuk belőni, milyen évet mutat a falinaptár. Közben az előtérben a felnőtté válás barázdálja hőseink kifejezéstelen arcát, míg a háttérben rendre ott van az iszonyat, és ha a két képsíkot összemossuk, az egyenlet kiadja a színtiszta paranoiát, így a mozi első harmadánál már arra eszmélünk, hogy egy nagyon erősen allegorikus filmet nézünk gyermeki traumák kivetüléséről, a barátság mindenen átívelő naivságáról, a barátok erejéről és áldozatkészségéről.

Ez nem az film, ahol a főhőst nyomasztja valami kövér, paranormális trauma, amit még a legjobb barátai sem hisznek el neki. Itt minden magától értetődő, és még a sztóner szomszéd is besegít, függetlenül attól hogy Jay forrónaciban járkál az egész kertvárosban. Akkora természetességgel kezelik a film konfliktusát, hogy az egészén átívelő lomha üldözés hátterét egyáltalán nem magyarázzák meg. Ezért is lehet belemagyarázni szinte mindent.

A filmet nem azért értékeltük ilyen magasra, mert belebuzultunk volna a függetlenfilmek világába, és nem is azért, mert ez végre nem egy Hollywood feliratú futószalagon gyártott horror. Egyszerűen lenyűgöző az It Follows atmoszférája. Tipikusan olyan, mint amikor megnézed a fent említett rendező munkáit, és azokat sosem felejted el, mert beleégett az a képi világ és hangvágás együttese, amit nem lehet kitörölni, még vényre felírt blockbuster-kúrával sem. A zene egyszerűen tökéletes. Kellően nyolcvanas évek, ezért ma bőven trendi vonalat képvisel, és épp annyira ambient, hogy még nem csap át mesterkélt sci-fi szinfóniákba, és megmaradnak a hosszan kitartott hangok széteffektelt, subos hangzásban. Pont úgy, ahogy Mytsterious Skinnél. Ez a hatás kicsit zavaró is, nehéz a filmet egyedinek bélyegezni, ha előtte már ugyanezen elemekből valaki gyúrt egy jó mozit, viszont a történet mindenért kárpótol.

[youtube id=”TSRdd9h7orE”]

Még akkor is, ha faék egyszerűségű az egész, és még csavarok se nagyon vannak benne, maximum szögek, amikkel ötpercenként leszögeznek minket a székünkhöz. Ilyen szög például az atmoszférán és történet egyes elemein kívül a színészi játék. Mondhatja bárki, hogy kiégett tiniket alakítani nem lehet túl bonyolult, elég egy rezzenéstelen Kristen Stewart arc, és már bele lehet magyarázni a gyermeki nihilt a játékába. A Valami Követben viszont nincs túljátszva semmi, hála a jól megírt dialógoknak is. Sosem hat mesterkéltnek (egy-két túlzó megvilágtást leszámítva), és egyáltalán nem laposodik el, folyton ügyelve a megkomponált atmoszféra fenntartására, és a végig kihúzott feszültségre, na meg a helyzet kilátástalanságára is. Adott egy tini, aki lefekszik egy sráccal, ezért valamiféle átok rakódik rá, egy alakváltó, folyton mozgásban lévő üldöző formájában. Tudom, elsőre szarul hangzik, de ha ez nem kilátástalan, akkor menthetetlenül megfertőztek minket a gagyi horrorok.

SHARE