1
0

Mi az, hat betű és rögtön sikerült mindenkinek megutálnia? PLAKÁT. Néhányan megpróbálnak nem tudomást venni róla, de akárcsak egy éjszakai vihar esetében, hiába csukjuk be az ablakot, a szél úgyis belekap és verdesi. Így tesz az Orbán-kormány is: lassan aludni sem enged, ha ahhoz tartja kedve. Immáron biztossá vált, hogy megvalósul a Kétfarkú Kutyapárt kezdetben abszurdnak tűnő ötlete az ellen-plakátokról, akkor viszont megdőlhet a plakátok farkasszemnézésének világrekordja. És közben mindenki löki a magáét. Hova jutsz 2015-ben, Magyarország?

Tény, a Jobbiktól történő szavazatrablás érdekében semmi sem szent. Ennek a folyamatábrának a mostani állomása a menekültügy olyan szintű és formájú meglovagolása, ami egyre inkább illeszkedik egy sajnálatos európai trendbe. Lassan 5 éve azt hallgatjuk, hogy mi, az emberek demokratikus úton adtunk nekik felhatalmazást a kormányzásra, ők pedig csak teljesítik a kötelezettségüket. Most már nemcsak Magyarország, hanem nagyjából az egész világ látja ennek az érvelésnek a fonákságait, sőt, szankciókkal fenyeget, ha tovább járunk a megkezdett „hős nemzeti” úton. Láthatóan viszont ez nem hatja meg túlságosan a kormány nagy politikacsinálóit. A Habony-műveket persze nem is ezért fizetik, hanem azért, hogy gyártsák csak, amit gyártani kell a szavazatmaximálás érdekében, meg azért, hogy bizonyítsuk mindenki előtt: Magyarország erős.

Valójában a térség egyik leggyengébb országa most a miénk. Egy leharcolt, mind inkább hanyatló, újfeudális rendszerben gondolkodó, jövőkép nélküli valami ez itt Európa közepén.

Akadnak azért véresszájú támogatók: vannak igazán jó keresztény fideszesek, akik simán odaállnak a kampány mellé, de a különféle legócskább szélsőjobbos portálokon kommentekben még olyat is olvasni, hogy ha igazán nagymagyarok lennének azok a fiúk a kormányban, akkor rovásírással kellett volna megcsinálni az ominózus három kiírást. Szeretem a humort, de ez itt erős. Milyen rovásírás? Halkan megkérdezném, hogy vajon ki a fene értené a feliratokat, amikor lassan négy millió valós vagy funkcionális analfabéta lesz Magyarországon. Ismét kérdezem, milyen rovásírás? Ez persze teljesen mellékszál, de ez is jelen van, ezzel is számolni kell.

Nem tudjuk, miként lehetne a migráció problémáját megoldani. Európa sem tudja még. De mi eleve hátrányból indulunk, mert alapjában véve nem szeretjük azt, amire a legtöbben a „normális” jelzőt használják. Nem akarjuk belátni, hogy Érden az egyik legjelentéktelenebb kereszteződésben – ahol annak dacára, hogy ember alig jár – nem azért kell megállni, mert a lámpa éppen piros, hanem mert ez a szabály, a törvény. Persze nehéz megértenie mindezt egy olyan nemzetnek, mint a miénk, amelyik egyre inkább inkább azt gondolja, hogy kvázi törvényen kívüli, bármit megtehet, és amúgy is: jobban tud gyűlölni bárki másnál, ha arról van szó, mert Trianon meg a kommunisták…

Persze nincs ebben semmi különös. Ez az egész plakátmizéria remek alkalmat kínál arra, hogy a magyar ismét egymásnak eshessen, gyűlölhessen. Egymást is, meg mást is. Visszaesőként, immáron a több száz éves hagyományt életben tartva. Az ellenplakátok ügyében az összefogás valóban példátlan… és most nem szuperlatívuszként értem a jelzőt, hanem szó szerint: gyakorlatilag nem volt olyan, hogy valamire ennyien bólintottak volna rá egyetértően, hacsak nem a netadó esetére gondolunk, amikor valóban a demokrácia, a szabad sajtó utolsó bástyájaként számon tartott internet védelmében ment ki pár tízezer ember az utcára, de csak mintegy hozzácsapódva a nagy többséghez, akik jórészt az ingyenes Skype, a Facebook vagy az ingyenesen letölthető pornó potenciális elvétele miatt hagytak mindent hátra aznap este, és emelték magasra a világító telefonjaikat.

Természetesen meglehet, hogy a kritika egyeseknek túlságosan erős, de nem bánom: persze fontos kérdés volt a netadó is, és tényleg visszataszító lett volna a bevezetése, de megannyi legalább ilyen súlyos, vagy még perzselőbb ügyek is vannak. Hogy egy példát említsek, ott van rögtön mondjuk a rokkantnyugdíjasok helyzete. Mégis ki foglalkozik velük úgy igazán? Melyik párt tűzte zászlajára az ő ügyük képviseletét? Nekik vajon készít majd valaki óriásplakátot? Oké, hogy egy viccpárt a Kétfarkú, most mégis jelentős hatalmat adnak a kezébe az emberek, valóban saját elhatározásukból. Nem elvárható, hogy ők tegyék rendbe a politikát, nem is fogják, nem ezért alakultak, viszont ők egy jó látlelete a hazai „politikai életnek”, ahol elvileg van demokratikus ellenzék. Szóval az összefogásról: hol van ugyanez a nagy népi buzgalom más ügyekben?

Volt olyan időszak Magyarország életében, amikor egy valóban befogadó ország volt, megannyi nemzetiséggel a határain belül, de mára rá kell jönnünk, hogy ez itt nem a tolerancia földje. Hiába tudják talán sokan, hogy a menekültek – vagy a kormány szavajárását követve „gazdasági bevándorlók” – valóban csak keresztülmennek Magyarországon és amilyen gyorsan jönnek, úgy indulnak is tovább Nyugatra, jelenleg ott tartunk, hogy a többség azt szeretné, hogy lehetőleg még annyi időre se jöjjenek be a mocsok bevándorlók, amíg áthaladnak rajtunk, a végén még behoznak egy kis ebolát vagy Isten tudja mit.

A közgondolkodás olyan szintre van butítva, ahol ezt nehéz és megvetendő belátni. Hiszen hogyan is vitatkoznánk a szomszéddal vagy a közértessel egy ilyen fontos kérdésben, vagy egyáltalán akármiről. Senkinek nem hiányzik, hogy menjen róla a susmus és a pletyka. Egyszerűbb és jóval praktikusabb zsidózni egyet vagy most épp „mocskos bevándorlósozni”.

Néha azért nem ártana megállni egy pillanatra, és feltenni a kérdést, hogy hol is vagyunk most. Minden bizonnyal egy hosszú folyosó végén, egy viszonylag sötét szobában. Félünk is a fénytől, nem kell az nekünk, így egyszerűbb. És igyekszünk egyre messzebb, mindig egyel arrébb költözni egy másik szobába. Csak hogy lehetőleg minél távolabb legyünk a lelkiismeretünktől, és még véletlenül se kelljen szembenézni a számunkra kínos és érzékeny dolgokkal. Csak közben elfelejtjük, hogy minél jobban eltávolodunk, annál nehezebb lesz majd visszatalálnunk. Magunkhoz.

SHARE