2
0

Elterjedt tévhit, miszerint a hierarchikus, sokszor elnyomó társadalmi struktúrák (mint például a patriarchális társadalmak) – természetes jelenségek, mi több, a dzsungel törvényeit tükrözik. Cikkünkből kiderül miért hamis az állítás.

Vajon miért van az, hogy egyesek beleszületnek a jóba, míg másokat kivet magából a társadalom, mint koloncot. Mindig így volt ez? Napjaink vadászó és gyűjtögető életmódot folytató társadalmai arra engednek következtetni, hogy az őstársadalmak számára rendkívül fontos volt az egyenlőség – a nemi szerepek és erőviszonyok terén is.

Kép: Kingsacademy.com

Az emberiség feltehetőleg körülbelül 10.000 évvel ezelőtt kezdett állat és növénytartó közösségeket kialakítani, ami idővel az anyagi javak és ingóságok lassú felhalmozódásához, illetve az „örökség” kialakulásához vezetett. Ha belegondolunk, erre épül minden jól szervezett hierarchikus társadalom még a 21. században is – a vagyon egyszer s mind hatalmat is jelent, erőt mások felett. A vagyonért és hatalomért való küzdelem a történelem száz meg száz véres háborújáért felelős. Az erősebbik nem pedig előszeretettel él fizikai dominanciájával. Nyersanyagokat, területeket, közösségeket és a „gyengébbik nemet” egyaránt uralma alá hajtva.

Ez a fajta biológiai erőkülönbségből származó egyenlőtlenség a mai napig része társadalmunknak – pedig nem volt mindig így! Mielőtt őseink elkezdtek földet művelni, mindannyian vadásztunk és gyűjtögettünk. Amennyiben elfogadjuk a felvetést, hogy napjaink vadászó és gyűjtögető népcsoportjai továbbra is az ősközösségek szellemében élnek, megláthatjuk, hogy nézett ki az igazi egyenlőség évezredekkel ezelőtt.

Kép: F-picture.net

A témával számos tanulmány foglalkozik. Ami minden ilyen népcsoportban lenyűgöző, az az, hogy milyen szabadok és egyenlőek egymás közt: nincsenek nagyfőnökök, háztartás, tulajdon, a párok járhatnak-kelhetnek a táborhelyek között, a közösséget pedig a szükség kovácsolj össze: együtt vándorolnak élelem és vad után járva. Így igyekeznek úrrá lenni a természet és a védtelen magány fenyegetésén. A közösség folyamatosan változik, így nem alakulnak ki hierarchikus struktúrák. A fennmaradásért folytatott küzdelemben mindenki részt vesz, mindenki kiveszi a részét a maga ereje szerint, hogy a nap végén mindenki osztozhasson az együttműködés gyümölcsein.

Ezek a közösségek nem maradhatnának fenn az elemek mindennapos fenyegetése között, ha nem helyeznék a közösséget életük középpontjába. Ergo a nemek közti egyenlőség, a javak megosztása, a nagymértékű együttműködésre való igény és a tekintélyelvű fennhatóság teljes hiánya igen is megvalósítható ideálok. Pedig nem kell hozzá „ősembernek” lenni.

Egy tanulmány szerint az emberi és állati közösségek egyik legfőbb különbsége az, hogy az emberek nem csak vér szerinti rokonokkal képesek együttműködni. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezek a közösségek mentesek az antiszociális egyénektől. Számukra egy hétköznapi európai ember ugyanúgy kívülállónak és így rossznak számítana, mint egy vadászó-gyűjtögető ausztrál bennszülött számunkra Európában. Minden kultúra a maga szokásaihoz mérten értékeli a jót és a rosszat. A nemek és független egyének közti együttműködésre való képesség a mi „modern” kultúránkban mégis ugyanúgy érték, mint ezekben az ősközösségekben. Valamiért mégis jobban szeretünk a személyes hatalomért acsarkodni. Pedig a kettő együtt nem megy. Talán nem kell hozzá zombi apokalipszis, hogy ezt belássuk.

SHARE